Második feleség

Az ideális második feleség nagyvonalú és tűri a feszültséget?

Már nincs benne annyi romantika. Annyi elvárás és világmegváltás. De van tapasztalat, életbölcsesség és persze csalódás is. A második feleségnek biztosan egy komplikáltabb férfi jut, de ebből akár előnyt is lehet kovácsolni.

A statisztikák ismertek: a házasságok több, mint fele válással végződik, durva becslések szerint minden tizedik felnőtt elvált a házastársától. Ennek fényében viszonylag nagy a valószínűsége, hogy mi magunk is második (harmadik, negyedik…) leszünk a párunk életében.

Egy fiatal anyuka „Második feleség” címmel ír blogot és indított Facebook-csoportot, azt mondja, manapság meri csak kimondani: egyenesbe jött. Hosszú út vezetett ideáig, rengeteg önismereti módszer, elbizonytalanodás, önmarcangolás kellett, hogy megtalálja másodikként a harmóniát. Az i-re a pontot a fia születése hozta meg.

“Nem tagadom, meggyűlt a bajom a női szerepekkel, de ez egészen korai időkre nyúlik vissza. Nagyon hamar, tizenöt éves koromban beteg lett az édesanyám, majd huszonkét éves koromban elvesztettem, és úgy éreztem, nekem kellett átvennem a feladatait, ami kvázi azt jelentette, hogy én lettem az apukám felesége. Így aztán kimaradt teljes egészében a kamaszkorom, annak őrült fellángolásaival, csalódásaival, tapasztalataival, koravénként lézengtem a kortársaim körül. Amikor megismertem a férjem, és kialakult köztünk a szerelem, a férfi mellé egy gyereket is kaptam, tehát félig-meddig anyaként is kellett funkcionálnom. Megint kimaradt egy korszak, nem tudtam önfeledten élvezni a kapcsolatunk korai szakaszát, mert a párom egy nagy terhet cipelt, amiből bőven jutott nekem is. Amolyan második nekifutásos társ voltam. Furcsa érzések kavarogtak bennem, el kellett telnie némi időnek, mire rájöttem, nem egyedi a helyzet, amiben vagyok. Kiderült, hogy a köznyelvben, sőt egyes pszichológusok, párkapcsolati tanácsadók szerint már effektíve létezik másodikfeleség-szindróma is…”

Forrás: Flickr, Maria Kanno (innen)

„Használt” pasit kaptam

Nincs pontos meghatározás, csak tipikus dolgok: irigység, szorongás, megfelelési kényszer, düh, ítélkezés. “Az egyik legkardinálisabb érzésem az volt, hogy nekem csak a dobogó második helye jutott. Hogy a láthatásos hétvégéken alig jut rám idő, hogy a gyerektartás kipengetése után már szűkösebb a családi költségvetés, le kell mondanom számomra fontos dolgokról. Ma már nincs bennem emiatt rossz érzés, mert elfogadtam a helyzetet, és megértettem, hogy én választottam ezt a férfit, akit egyébként a világon a legjobban szeretek.

Nagyon nehéz volt a kapcsolatunk elején elfogadni, hogy a volt házastárs mindig ott lesz az életünkben, hiszen ő a közös gyermekük édesanyja. Akkoriban azt hittem, soha nem lesz vége azoknak kéréseknek, megkereséseknek, kiadásoknak, amelyeket egy válófélben levő férfi és egyben lelkiismeretes apa azonnal teljesít. Aztán sokáig versenyeztem magamban az ex emlékével, ahogyan sokan mások, más párkapcsolatokban, a múltat boncolgatva. Fájt, hogy nem velem házasodott meg a templomban, nem én tettem először apává, nem nekem jutottak a fiatalkori bohém évei, amikor még mindent lehet.

A sok fájdalmas érzésből aztán túlkontrollálás lett, mert úgy gondoltam, hogy csak úgy tudok működni, ha mindent az ellenőrzésem alatt tartok. Rémes volt rájönnöm, hogy ettől nem csak én szenvedek, hanem mindenki körülöttem.

Volt az a pont (több is), amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Ki akarok szállni. Mert ennél sokkal jobb volt a korábbi békés életem, amikor nem kellett egyeztetni a mostohagyermekem édesanyjával, nagyapjával és még ki tudja kivel, hogy miként legyen a karácsony, mikor, kinél lesz a nyári szünetben, kitől mit kap a névnapjára vagy karácsonyra.

 

Mindent megbeszéltünk

A siker kulcsa persze nem csak nálam volt. Ha a férjem nem tudta volna elengedni a fájdalmát, pontosabban az első házasságát, akkor valószínűleg hiába járok be számos önismereti utat, nem maradtunk volna együtt. Ő is dolgozott belül keményen, de bizonyos dolgoknak idő kell. A gyereknek is meg kell szoknia az új helyzetet, a volt házastársaknak is maguk mögött kell hagyni mindent. De néha úgy éreztem, képtelen leszek kivárni mindezt.

A szerelem, a szeretet, amit iránta érzek, sok minden átsegített. Meg az a rengeteg gondolkodás, amikor azt próbáltam felfejteni, hogy miért esik olykor annyira rosszul a második feleség szerepe, és miért nem tudom elengedni a fájdalmas vízióimat. Mertem segítséget kérni, jártam Hoppál Bori női csoportjába, illetve kineziológushoz, és elolvastam a témában fellelhető összes irodalmat.

Fotó: Flickr, Thomas Rousing (innen)

De a legnagyobb lépés és segítség az volt, hogy igyekeztünk mindent megbeszélni, akkor is, ha fájt, akkor is, ha nehéz volt, akkor is, ha tudtuk, a másiknak nem esik jól. Ekkoriban döbbentem rá, hogy milyen sokat számít a sorstársak jelenléte. A közösség, amely megért, támogat és tanácsot ad. Ezért is indult az oldalam, hogy megtaláljanak a hasonló cipőben járók, hiszen én már túl vagyok az út nehezebbik felén, és szívesen megosztom másokkal a tapasztalataimat. Vagy csak meghallgatom őket, esetleg történeteket cserélünk. És egyre többen vagyunk már abban a zárt fórumban is, amit a férjem hozott nekünk létre a világhálón, hogy legyen hol zavartalanul beszélgetnünk azokkal a „másodikakkal” szerte az országból és a világból, akiket épp a blogom hozott össze.

A nagyvonalúság kulcskérdés

A második feleség szerepe akkor válik igazán nehézzé, ha az előző kapcsolatban gyerek is született. A témában írt könyvet Fischer Eszter pszichológus, Modern mostohák címmel. A szakember maga is megerősíti, hogy számos konfliktus azért alakul ki, mert a nők versenyeznek egymással.

“A nők sokszor hatalmi kérdést csinálnak abból, hogy ki áll a dobogó első fokán, holott ez nem vezet előre – mondja. – A második feleségnek el kellene tudnia fogadnia, hogy a gyerek körüli kérdésekben nem az övé a főszerep, de ettől még jár neki, hogy a párja életében ő legyen az első. A viszonyt nagyon el tudja mérgesíteni, ha a volt feleség nemcsak azt érzi, hogy a férjét ‘elvették’ tőle, hanem azt is, hogy az ‘új nő’ a gyereknevelésbe is beavatkozik. A probléma kezelése vagy megoldása az adott személyiségtől függ. Aki heves csatározásba keveredik, az nem fogja elviselni a volt feleség befolyását. Aki biztos a kapcsolatában és nagyvonalúbb, az nem nézi az óráját, hogy a férje hány percet beszél a volt feleségével. A nagyvonalúság egyébként is kulcsszó. Sajnos számos kicsinyes történetet hallok. Például, hogy a családi fotón a férj kisfia ne tartsa a kezében a kedvenc mackóját, ami nélkül egy lépést se tesz, mert az kopott, és ettől csúnya lesz a kép…”

Sok nehézségen átlendít, ha a két nő képes egymással barátságos viszonyt kialakítani. De mit tehetünk, ha az ex még nem szakadt el érzelmileg a férjétől? Fischer Eszter ilyenkor is a nagyvonalúságot hangsúlyozza. “Ilyenkor is lehet figyelni arra, hogy ne bántsuk, ne provokáljuk a gyerek anyját. Nem érdemes minden kesztyűt felvenni. Lehet együtt érezni a magát elhagyottnak érzett feleséggel, akkor is, ha hibásnak tartjuk a kapcsolat megromlásában. Kezdeményezhetünk vele beszélgetést is, de csak akkor, ha nem vagyunk fölényesek, kioktatóak, vagyis ha a beszélgetés nem a rejtett hatalmi harcról szól. Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor jobb háttérbe vonulni, és barátságos semlegességgel megvárni, amíg az előző feleség túljut a szakítás fájdalmán. Ez sajnos évekig is eltarthat, de az idő segít. Néhány év alatt meglepő mértékben meg tud változni a mozaikcsalád légköre.”

“Örök kérdés az anyagiak rendezése – folytatja a pszichológus. – Számos történet bizonyítja, hogy nehéz mindenki számára elfogadható megoldást találni. Az az irányelv képviselhető leginkább, hogy az új család anyagi viszonyainak megfelelő módon történjen az előző házasságból származó gyerek támogatása. Tehát az az alapelv, hogy ‘a gyerek nem érezheti meg, hogy én elváltam’ aránytalan terheket róhat az új családra. Viszont az elvárható, hogy a ‘régi’ gyereknek ne jusson kevesebb, mint az újnak. Ez is nehezen valósítható meg, mert kisebb és nagyobb gyerekek anyagi szükséglete nehezen mérhető össze (a nyelvi tábor vagy a babaúszás a fontosabb). Nehéz, de el kell tudni fogadni, hogy a válás és új családalapítás mindenkit rosszabb anyagi helyzetbe hoz.”

Gonosz mostoha vagyok?

De vajon ki a második feleség? A mesebeli gonosz mostoha? És mi van, ha gyerek úgy tekint ránk, mint valami gyilkosra? “A kulcs a korrektség és a feszültségtűrés – mondja Fischer Eszter. – A szeretetet nem lehet megkövetelni, de a korrekt bánásmódot igen. Szeretni nem kell, de a gyerek érdekeit tiszteletben tartani igen. A feszültségtűrés azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy ez egy nehéz helyzet, ez egy nehéz viszony, és nem várjuk el, hogy olyan könnyű legyen az életünk, mint ha független párunk lenne.

Arany középút, ez a jó megoldás. Sem a túlzott „nyomulás“, sem a gyerek teljes elhanyagolása. Ha évek alatt sem tud egy kölcsönös rokonszenven alapuló személyes viszony kialakulni, arra rámehet a párkapcsolat. Nem görcsösen és mindenáron, nem rögtön és azonnal, hanem lassan, nyugodtan és türelmesen, de mindenképpen dolgozni kell a személyes viszony kialakításán.

A józan középút helyett azonban elég gyakran találkozom két szélsőséges hozzáállással: az egyik a szülőszerep és a kölcsönös szeretetkapcsolat túlzott, önfeláldozó erőltetése, és az ebből fakadó kifáradás és csalódottság, a másik viszont a gyerek szinte nyílt kiszorítása (vagy az erre való törekvés) az apja mellől, a szerelemre, az új családra való hivatkozással. Ez utóbbi, ha sikerül, tönkreteheti a gyereket, ha meg nem sikerül, akkor tönkreteheti a párkapcsolatot. Mindenképpen az az ideális megoldás, ami ha ritka is, de egyáltalán nem lehetetlen, ha a két család idővel valamiféle rokoni viszonyba kerül egymással, amibe belefér, hogy a nagytestvér akár hazavihesse az anyjához a kicsit látogatóba, és családi eseményen természetes módon lehessen jelen a teljes, kétoldali mozaikcsalád. Ebben segít, ha nem csinálunk minden apróságból önérzeti kérdést (ki ül a gyerek mellett, kinek ad a gyerek virágot anyák napján). Általában az a tapasztalatom, hogy a régi, sokéves mozaikcsaládokban sok minden természetessé válik, ami eleinte elképzelhetetlennek tűnik. Ami azzal is összefügg, hogy azok a kapcsolatok, ahol nem sikerül a gyerekkel dűlőre jutni, gyakran szétmennek. Magam részéről azt vallom, hogy a mostohahelyzet, a második feleség helyzete nehéz, de ezek a nehézségek adottak. Ne csináljunk úgy, mintha nem lennének. A kérdés valójában az, hogy miként tudunk ezekkel együtt élni.”

 

(Az itt szerkesztett formában közzétett cikk Vályi-Nagy Erika írása rólam és a jelenségről, eredetileg a Nők Lapja Évszakok magazinban jelent meg – annak idején itt írtam róla. A napokban találtam meg a magazint, és akkor döntöttem el, hogy engedélyt kérek az online publikálásához is itt a blogomon.

Nagyon furcsa most 3 év távlatából visszaolvasni, hogy mit gondoltam akkor magunkról, és hogy azóta még távolibbnak érzem a kezdeti nehézségeket, még biztosabbnak a házasságunkat. Ez fontos infó lehet azoknak, akik még csak az út elején járnak második feleségként. Sok munka, sok harc, sok… minden sok, kitartás.)

 


Lájkolj a Facebookon is, illetve csatlakozhatsz az ottani zárt női csoportunkhoz is, ha második/harmadik feleségként, élettársként beszélgetni volna kedved, ide kattintva!

Egy másik blogon is megtalálsz, ha az anyukás témák is érdekelnek – benéztél már az AnyaKlikk blogra? 🙂

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!