Második feleség

“A férjemnek volt valakije, de nem tudott minket szétrobbantani”

Egyszer azt mondta ránk az egyik barátunk, hogy az a baj velünk, nem vagyunk 21. század kompatibilisek. Ezt persze nem merném egyértelműen kijelenteni, de van benne némi igazság. Például kivételesen régimódian gondolkodunk a házasságról. Mindkettőnk szülei hosszú házasságban éltek, és elég sok küzdelmen mentek keresztül, de gondban, bajban és komoly betegségben is kapaszkodtak egymásba. Ez számunkra lenyűgöző teher volt. Ezt akarjuk, így akarjuk mi is csinálni.

Szóval nem túl hosszú, de annál kalandosabb megismerkedésünket követően, keresztül gázoltunk a finoman körülvevő aggodalmakon (Nem vagytok még túl fiatalok a házassághoz? Nem zavar, hogy a párod négy évvel fiatalabb nálad?), és összeházasodtunk. Nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak: besétáltunk az anyakönyvvezetőhöz a húgom és egy kedves barátunk társaságában, és gyorsan megejtettük a formaságokat, aztán koccintottunk egyet a jövőre, és hazamentünk Activityzni. A szüleink, akik szeme előtt persze ott lebegett mindig is a templomi esküvő rózsaszirmos, vendégsereges képe, meglepően rugalmasan fogadták a dolgot.

Ekkor már 3 éve éltünk együtt: én 28 éves voltam, életem párja pedig 24. Klassz kis lakás, munka, első gyerek, némi bulizás. Jöttek-mentek a hónapok, és – akárhogy is töröm rajta a fejem – fogalmam sincs, mi és hol romlott el. Biztos veled is előfordult már, hogy egy-egy kép, vagy egy mozdulat élesen kiemelkedett a múltból. Minden más homályos, de ez az egy képkocka kimerevedik. No, erre a képkockára a mai napig emlékszem.

Fotó: aidarille, Flickr (innen)

Hazautaztunk a lányommal anyuékhoz azon a nyáron, és a férjem jött értünk, hogy hazavigyen bennünket. Kiszállt a kocsiból, és ahogy megérintett és odahajolt hozzám, azonnal tudtam, hogy van Valaki. Hogy itt van Valaki köztünk.

Eltelt pár nap, mikor mindenféle köntörfalazás nélkül feltettem a kérdést: Van, valaki, ugye? Pár perc után kibökte, hogy igen, van itt valaki, de persze semmi komoly, és nincs köztük semmi. Csak az érzelmi szál. Köszi, épp ez a legveszélyesebb!

Naná, hogy tudni akartam, kicsoda. Húszéves leányzó, és persze ismerem. Gyönyörű és a társaságunk középpontja. Ez van. Mindvégig mondogattam magamban, hogy nem viselkedhetek úgy, mint egy hisztérika, hogy most okosan, higgadtan kell erről beszélnünk, de ez cseppet sem ment. Alig néhány pillanat múlva elárasztottak az érzelmek, és a sírástól a dühöngő őrjöngésig minden a számra és a mozdulataimba rohant.

De legfőképpen a miértek érdekeltek. Mit csesztem el? Mi az én nagy bűnöm? Miért nem vagyok jó? A válaszok pedig jöttek, igaz, csak hosszas unszolás után. Hogy én domináns vagyok, nem engedek teret annak, hogy ő is kifejezhesse az érzelmeit. Hogy a fontos döntésekben nem kapott akkora szerepet, mint én. És hogy az autót sem akarta igazából, vagy nem így. Minden bent ragadt és ott maradt, és nincs lehetőség, hogy a kuktából ezt a gőzt kiereszthesse.

Emlékszem, hogy álltam az erkélyen, néztem az utca túloldalára, és tényleg a klasszikus filmélményeim elevenedtek fel: ez most itt nem én vagyok, nem az én életemmel történik. Egy számomra idegen történetbe csöppentem akaratlanul.

Hosszú, nehéz hónapok jöttek. Én már az elején eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni szétesni a házasságom. Ami tőlem telhető, meg fogom tenni, és úgy éreztem – legalábbis a kezdetben -, hogy ő is kemény küzdelmet folytat. Mégis voltak meggyengülések, kéretlen telefonhívások és levelek.

És egész egyszerűen nem bírtam ebben a kettősségben létezni: méltatlannak éreztem magammal és a kapcsolatunkkal szemben. Egyre inkább úgy tűnt, hogy ő még gyenge, hogy a plusz szálat elvágja. Nekem kellett lépni. Így egy kora reggel felhívtam aput, és mondtam, hogy kivételesen segítségre lenne szükségem. Aztán összepakoltam az összes ruhánkat, bedobozoltam az összes könyvemet, és a lányommal együtt eljöttünk otthonról. Apu nem kérdezett semmit, nem vágta a fejemhez, hogy mit és hogyan kellett volna csinálnom. Jött és segített. És azt mondta, bárhogy is döntök, tiszteletben tartja, csak szóljak, ha valamiben a kezét kell nyújtania.

Hetekig olyan voltam, mint egy beteg gyerek. Fájt élni, felkelni, bármit csinálni. Apu nem vájkált a dolgaimban, hozta reggel a kávémat, leült az ágam szélére, beszélgettünk. Minden úton-módon tereltem a gondolataimat egy másféle jövőkép felé.

És… és egyszer csak vége lett. Egyik nap ott állt a férjem az ajtóban, átölelt bennünket és közölte, hogy hazamegyünk. Ahogy hozzámért, megérintett, tudtam, hogy ez a Valaki elment. Megszűnt létezni.

Hazaköltöztünk, és leástunk az alapokig. Tégláról téglára építettük fel újra a kapcsolatunkat.

Fotó: scribbletaylor, Flickr (innen)

12 éve vagyunk házasok, és sokszor beszélgetünk arról, mennyi hullámhegy és -völgy volt már ebben az egy évtizedben. Milyen sokszor kellett magunkban is rendet tenni, átértékelni korábban megingathatatlannak tűnő dolgokat. Igen, ez piszok nehéz. De nem szeretjük az egyszer használatos dolgokat. Viszont továbbra is szerelmesek vagyunk egymásba. Igen, utálom, amikor olyan rettentően szőrszálhasogató tud lenni; meg, amikor nem tudja higgadtan kezelni például a gyerekek betegségét. Mert ebből is érzelmi kérdést csinál. És egyelőre fogalma sincs, hogy kell kezelni egy kamasz lányt, ezért állandóan nekem morog. Én meg szájbarágósan el kell, hogy magyarázzam, mit jelent kamasznak lenni mostanság.

De tudja, mikor kell hagyni, hogy kiforrongjam a feszültséget, és nem vág közbe. És minden vasárnap megcsinálja az ebédet, hogy én készülhessek álmaim versenyére. És nem derogál neki, hogy segítsen a háztartásban, mert tudja, hogy nem győzöm egyedül. És nem is várja el.

Elromlik? Dobd ki! Öreg? Hajítsd el! – mindenütt ezt látom magam körül. Ma már mosógépet sem terveznek egy emberöltőre. Úgyis veszel másikat.

És mi a helyzet velünk? Igen, botlunk, nem vagyunk szentek. De törekszünk. 

„Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt birtokolja, ami után vágyakozik” (Gustave Thibon)

(Az írás olvasói levélként jött, köszönöm, hogy közzé tehettem.)

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Anna Kele says:

    Válni tudni kell! Tisztességesen, méltósággal és minél kisebb sérülést okozva. Mély sebekkel nehéz új párkapcsolatot létesíteni. Egy új szerelemnek be kell gyógyítania a régi sérüléseket, ha az “ember” hite alapjaiban nem sérült meg !

  2. Gégény Györgyi says:

    Sokan azért kezdenek új kapcsolatba, mert nem hajlandóak változtatni saját magukon, viselkedésükön, hozzáállásukon, melyek az alkalmazkodáshoz, az összecsiszolódáshoz szükségesek. A másik pedig az önzőség: Az a fontos, amit én akarok, minden legyen úgy, ahogy én akarom, ha nem tetszik le lehet lépni. A másik ember igényeit semmibe vevő, a másikat eltaposó, változtatni nem hajlandó kényelmes hozzáállás minden párkapcsolatot megöl.

  3. Bihary Éva says:

    Én csak az 5. valaki után váltam el. Az már kezdett sok lenni.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!